Tiszakécske városa minden évben, október 27-én az 1956-os sortűz tiszakécskei áldozataira emlékezik. 1999 szeptemberében a település képviselő-testülete október 27-ét városi gyásznappá nyilvánította. A város 2007-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottságtól 56-os forradalmi zászlót és kitüntető oklevelet kapott.

Tiszakécskeiek egy csoportja 1956. október 27-ére felvonulást és nagygyűlést szervezett, hogy az október 23-án kitört budapesti forradalmi események mellett hitet tegyenek. És reménykedtek, hogy nyugodtabb, jobb, szabadabb időszak jön el, hiszen az 1950-es évek kuláküldözését és beadásos rendszerét Tiszakécske népe is megszenvedte. A katolikus templom mellett állt az országzászló. A felvonulás ide érkezett meg a késő délelőtti órákban. Sokan követték figyelemmel a gyűlés felszólalóinak szavait és a szavalatokat.

Az események hatására valaki – kiléte a mai napig nem bizonyított – betelefonált Kecskemétre azzal az álhírrel, hogy Kécskén ácsolják a bitófát, akasztani készül a tömeg. Gyurkó vezérőrnagy a kecskeméti laktanyából két repülőt indított útnak. Az egyik pilóta műszaki hibára hivatkozva visszafordult, a másik azonban végrehajtotta a kiadott tűzparancsot. A tömeg éppen nemzeti imádságunkat, a Himnuszt énekelte, amikor megérkezett a repülőgép. Takács Géza főhadnagy a békés és fegyvertelen tömegre, szemtanúk szerint, legkevesebb három sorozatlövést adott le. 17-en meghaltak. 110 sebesültet dokumentáltak a segítők, de pontos számuk nem ismeret, hiszen sok sérült nem ment el orvoshoz. A sebesültek és a szemtanúk a katolikus templomba és a környező magánházak pincéibe menekültek. A templomban Gémes Mihály plébános irányította a sebesültek kötözését, nyugtatta a megriadt embereket, és csillapította az elszabadult indulatokat. A sebesülteket teherautók, majd később mentőautók szállították a környező kórházakba.

A sortüzet követően a település minden vezetője elmenekült a várható népharag elől. Helyiekből állt össze egy csoport, a Nemzeti Bizottság, és vállalta a falu irányítását. Orvosok, tanárok, ügyvédek és egyszerű gazdaemberek is voltak közöttük. A bizottság elnöke Batka Gyula tanár volt, a tanácselnöki feladatokat Medveczky Mihály látta el. Fenntartották a közrendet, közbiztonságot, és megszervezték a közellátást. Olyan feladatot vállaltak magukra a bizottság tagjai, amelyeket senki más nem mert, vagy akart ellátni a sortüzet követően. A kommunista hatalom visszatérése után tettükért mégis meghurcolták őket. A település lakossága az események okozta döbbenet és félelem hatására évtizedekig nem beszélt az 1956-os kécskei eseményekről.

1989-ben állította fel az áldozatok elmékére az MDF (Magyar Demokrata Fórum) tiszakécskei csoportjának néhány lelkes tagja a kopjafát a városháza előtt és az országzászló rúdját a templomkertben, amelyre az első szabad megemlékezés alkalmával (1989. október 27.) felhúzták az 1956-os események jelképét, a lyukas zászlót.  A kopjafa és az országzászló felállításának és az első szabad megemlékezésnek a legfőbb szervezője Lovas László volt. Haláláig gondoskodott arról, hogy minden évben fent lobogjon a lyukas zászló október 23. és november 4-e között, tisztelegve a tiszakécskei áldozatok és hősök előtt. Ezt a nemes feladatot halála után a Tiszakécskei Honismereti Kör tagjai vállalták fel.

A rendszerváltáskor a még élő szemtanúk és az áldozatot leszármazottai összefogtak, hogy hitelesen feltárják az 1956-os kécskei októberi események hátterét, történéseit és megnevezzék a bűnösöket. Létrehozták a Tiszakécskei Honismereti Kört is, amelynek azóta is töretlen célja, hogy ne merüljön feledésbe a település talán legmegrázóbb eseménye. Két kiadványban és több kisebb írásukban is a teljességre törekedve adták közzé az egyesület tagjai a feltárt információkat. A pusztító öldöklésről az áldozatok hozzátartozói, a sebesültek és a szemtanúk a mai napig megrendülten vallanak.

1996 őszén állították fel a Szent Imre téren a II. világháború és 1956 kécskei hőseinek és áldozatainak emlékművét zászlórudakkal, örökmécsessel, körülötte szépen kialakított parkkal.

Az emlékmű, a kopjafa és a templom kertben lobogó lyukas zászló adnak keretet a városi megemlékezésnek minden évben október 27-én a település gyásznapján. Fontos hagyomány, hogy helyi iskolák tanulói és pedagógusai zenés irodalmi összeállítással elevenítik fel az 56-os szomorú kécskei eseményeket. A meggyújtott örökmécses és az emlékmű mellett különböző szervezetek és magányszemélyek helyezik el az emlékezés virágait és koszorúit. Ilyenkor nemcsak az áldozatokra emlékezünk. Eszünkbe jutnak azok is, akik segítettek a sortüzek után a sebesülteket ellátni, orvoshoz szállítani. És emlékezünk azokra is, akik a rövid forradalmi időszak idején megszervezték a rendet és a közellátást a településen, és akiket ezért később meghurcoltak. Évtizedekig nem volt szabad emlékezni, a történtek mégsem merültek feledésbe. Most szabadon emlékezhetünk, de már feladatunk, hogy ne felejtsünk el kécske történelmének leggyászosabb napját.

Források:

Amikor a Himnuszt énekelték. Visszaemlékezések az 1956. október 27-i tiszakécskei sortűzre. A riportokat készítette és a kötetet szerkesztette Tóth Gézáné Hajagos Mária. Tiszakécskei, 2016. ISBN 987-963-88252-4-7

Csöndben termő almafa. A tiszakécskei honismereti mozgalom története a kezdetektől 2018-ig. Szerkesztők: Pappné Miskó Anikó, Tajti Erzsébet, Tóth Gézáné Hajagos Mária. Tiszakécske, 2018. ISBN 987-963-88252-5-4

Sortűz Tiszakécskén 1956-ban. A kötetet szerkesztette, valamint az összekötő szövegeket írta Tajti Erzsébet. Harmadik, javított kiadás. Tiszakécske, 2013. ISBN 987-963-88252-2-3